Kisebb kihagyás után kicsit rendhagyó poszttal szeretném újraéleszteni a blogot. Igen, itt jön az én leánykérésem története.

Sokszor ültem le, hogy megírjam ezt a történetet, de valahogy mindig elmaradt. Leginkább azért, mert nem tudtam volna úgy átadni a hangulatát, ahogy szerettem volna. Most nekigyürkőzök, meglátjuk mennyire sikerül.

Nem volt extém, se csinnadrattás, se tortába rejtős. Olyan volt, mint Ő. Olyan volt, mint Én.

Van egy kialakult szokásunk. Minden hónap huszadikán étterembe visz, hogy megünnepeljük a megismerkedésünket. Nem volt ez máshogy aznap este sem, immáron hatodik alkalommal.

Hamar hazajött, nem számított rá, hogy én már otthon leszek. Zavarban volt. Látszott rajta, hogy valami huncutságon töri a fejét. Kaptam egy csodaszép tulipán csokrot, mert tudta, hogy az a kedvenc virágom. Igazából  gyanakodni akkor kezdtem, mikor észrevettem, hogy még fodrásznál is volt.:)

Taxival mentünk a kedvenc éttermünkbe, a Zila kávéházba. Olyan sofőrt fogtunk ki, hogy nem hittem, hogy élve odaérünk. Száguldozott az egész városon keresztül, cikázott a sávok között, majdnem elütött két nyugdíjas bevásárlókocsis nénit és egy ártatlanul bámészkodó bácsit. Számoltam a perceket és imádkoztam az életünkért. Végül rendben megérkeztünk, bár mikor leállt a motor, én némán beígértem egy százast Szent Antalnak.

Volt foglalt asztalunk az étteremben. Helyünkre kísértek minket, a főúr lesegítette a kabátom. Szólt az élőzene. Nagyon hangulatos volt. Finomakat ettünk, ittunk. Megadtuk a módját a dolgoknak. Mikor megettük a főételt és a hozzá rendelt bor is elfogyott, egyszer csak in medias res közölte, hogy lenne egy kérdése. Hozzá mennék-e feleségül? Én pedig lányos zavaromban, először azt hittem, viccel. Olyan sokat beszéltünk már a közös terveinkről, hogy nem gondoltam, hogy akkor ez most Az a kérdés. Félig elviccelve mondtam neki, hogy tudja, hogy igen. Ekkor halászta elő a zakója zsebéből a kb. egy hónapja otthon rejtegetett gyűrűt.

Sokáig üldögéltünk még ott az asztalnál. Fogtuk egymás kezét. Én mosolyogtam, mint egy töklámpa és fél másodpercenként lepillantottam az ujjamra. Ő mosolygott rajtam és örült, hogy örülök. Felhívtuk a családot és halálra rémítettem anyukámat, mert szombatra (csütörtök volt) bejelentkezett, immáron a vőlegényem, egész családja hivatalosan is leányt kérni. Hazafelé már más taxis hozott minket, így nem nőtt az egyházzal szembeni tartozásom összege.

Ha össze akarnám foglalni, azt mondanám, hogy így volt tökéletes. Nem volt cifra monologizálás, se romantikus fehér lovas bevonulás, se zöld mezőn térdre borulás. De elég volt a szemébe néznem. Benne volt minden és benne van azóta is.

Azóta eltelt egy hónap. Lett belőlünk rendhagyó szakítós poszt. Mi pedig boldogan élünk, míg meg nem halunk.:)

Itt a vége, fuss el vége...

Ui: Most már el merem mesélni, hogy a blog ötlete akkor fogant meg, mikor egyszer utólag elmesélte, hogy egy kósza impulzustól vezérelve, egyszer egy Tesco pénztárnál állva majdnem megkérte a kezem. Szerintem biztos, hogy van olyan őrült az országban, aki megtette...

Továbbra is várjuk az ilyen és az ehhez hasonló történeteket.