Vannak tervezett, szépen szervezett eljegyzések is csodaszép panorámával és pezsgőzéssel, nem csak alkoholmámoros, spontán darabok.
Balu volt olyan kedves, hogy megengedte, hogy megosszam veletek a leánykérésének történetét. Az eredeti poszt itt található.
Már amikor tavasszal állást kerestem, azt terveztem, hogy amint megkapom az új helyen az első fizut, megteszem a nagy lépést, és gyűrűt veszek neki. (Nemtom, ti így szoktátok-e de én egy-egy munkahelyen az első fizetésemből mindig valami hasznos, emlékezetes dolgot veszek, amit gyakran használok, és mindig tudom, hogy „na ez az, amit akkor...”. Úgy gondoltam, egy eljegyzési gyűrű pont ilyen lenne. ) Sajna egyelőre csak félállás lett a dologból, de úgy döntöttem, nem érdekel, nincs már az az indok, amivel tovább halogassam. Úgyhogy amint megkaptam a pénzt, lenyúltam Bogár ékszeresdobozából egy gyűrűt, és elkezdtem ékszerboltokba
Közben végig paráztam, hogy megneszeli a dolgot: egyrészt hogy észreveszi, hiányzik a gyűrűje, másrészt (ismerve a fenti szokásomat) folyton kérdezgette, hogy na mi lesz az a bizonyos elsőfizus vásárlás. Szerencsére a gyűrűhiányt nem vette észre, mert csak egy gyűrűt hord mostanában (az viszont oda van nőve a kezére, pedig hányszor megpróbáltam valami trükkel leimádkozni róla, hogy biztosan jó méretet vegyek, ne egy már évek óta nem hordott, esetleg kinőtt gyűrű legyen a minta), a kérdéseit meg mindig elütöttem valami ködösítéssel.
Közben pedig bejártam soktucatnyi ékszerboltot. Voltak ugyan szép meg jó gyűrűk, de valahogy egyáltalán nem volt olyan könnyű a választás. A legszűkebb keresztmetszet (szó szerint) az volt, hogy Bogárnak fantasztikusan kicsi keze van, ekkora méretben alig lehet szép gyűrűt találni. Aztán egyik éjjel megálmodtam, hogy az előző nap látottak közül melyik lesz a nyerő. Tényleg arról a gyűrűről álmodtam: az ívesen előrehegyesedő alakja nagyon hasonlított ahhoz, amit folyton hord. Csak persze abból az üzletben csak 56-os volt (a mintának használt gyűrűt megmérve kiderült, hogy az 49-es). Szerencsére a hálózat más boltjaiban akadt kisebb ugyanebből a típusból – végigjártam őket, találtam, kicsit nagyobb lett a kelleténél, úgyhogy paráztam, hogy talán nagy lesz, de megvettem.
Onnantól pedig már nem bírtam magammal. Addig is, valahányszor kijöttem egy üzletből, fülig ért a szám, mert arra gondoltam, milyen képet fog vágni, amikor meglátja, de mikor megvolt a lényeg (és beszereztem a már régóta tervezgetett meglepetéshez a többi kelléket), tudtam, hogy az első adandó alkalommal oda akarom adni, és azon izgultam, hogy ne jöjjön közbe semmi zavaró körülmény.
Merthogy bizony elég körülményesen terveztem átadni, és megkérni a kezét. Szerencsére minden összejött.
Így történt: az egyik hétfő délután csodák-csodájára mindketten ráértünk. Valahogy rávettem, hogy menjünk el kirándulni. Nem nagyon értette a dolgot, párás, meleg kánikula volt, ráadásul viharokat mondott a jelentés. Inkább Dunában strandolni lett volna kedve, láttam rajta, de ha a pasijának a kirándulás a heppje, ám legyen. Fellibegőztünk a János hegyre (hú, de féltem, hogy libegőzés közben fog leszakadni az aznapra jósolt vihar! Szerencsére egyáltalán nem esett azon a délutánon...), aztán egy-egy jégkrémmel felfegyverkezve felsétáltunk az Erzsébet kilátóba. Ahol a hétköznap ellenére egész nagy tömeg volt. Najó, tömeg azért talán nem, de folyamatosan voltak emberek, zajongtak, fényképeztek, a gyerekek visítottak – szóval egyáltalán nem volt ideális a helyzet a lánykérésre. Bogár meg is jegyezte, hogy mintha most engem idegesítenének jobban az emberek, pedig általában ő az, akit hamar el tud fogni a tömegundor. Igaza volt, a pokolba kívántam az összes külföldi turistát és kirándulgató családot. De nem volt mit tenni – amíg arra vártunk, hogy kiürüljön a kilátó pár négyzetméteres teteje annyira, hogy fel tudjunk menni, elolvasgattuk az emlékmű-kilátóban a kifüggesztett táblákat. Érdekes volt, nem gondoltam volna hogy Budapest legmagasabb pontját szemeltem ki lánykérésre.
Felmentünk, körülnéztünk, ám addigra elvetettem az ötletet, hogy az épület legtetején történjen meg a dolog. Aztán lefelé menet kimentünk az egyik közbenső teraszra. És megtaláltam a tökéletes helyet!
A boltíves ablakok itt egy mélyedésben helyezkednek el, és az ablaknyi beugró két oldalán egy-egy ülőke is be van építve! Ráadásul innen még a kilátás is csodálatos, bőven a fák teteje fölött van, úgyhogy berángattam az egyik ilyen beugróba az árnyékos oldalon, leültettem, és belevágtam.
Azzal kezdődött, hogy közöltem, kitaláltam végre, mi legyen az a bizonyos emléktárgy, amit az új hely első fizetéséből veszek. Elmeséltem, hogy az ötletet onnan vettem, hogy egy barátnőjétől egy reggelizőkészletet kapott – mindenből kettő van benne, úgyhogy félretette, hogy majd a közös életünk során ezzel fogjuk kezdeni mindig a napot. Én meg – mondtam – arra gondoltam, hogy ha már elkezdjük beszerezni a közös cuccokat, akkor pezsgőspoharakra is szükségünk lesz, merthogy az nincsen. El volt ájulva, hogy milyen rendes vagyok, hogy gondolok kettőnkre, és ilyen ötletes és hasznos dolgot találtam ki. Pláne elámult, amikor közöltem, hogy egyébként már meg is vettem, és itt van a táskámban. Persze látni akarta – elővettem, és kicsomagoltam a papírból – de szigorúan csak az egyiket. Amíg forgatta a – szerintem nem túl csicsás, de azért szép – poharat, mondtam, hogy van ám még más is. Ha már egyszer felcipeltem ide a kilátóba a pezsgőspoharakat, jó lenne megtölteni őket valamivel, hm? Ezzel elővarázsoltam a táskámban elrejtett hűtőnejlonból, a munkahelyem hűtőjének fagyasztójában feltöltött jégakkuk közül a kedvenc pezsgőjét. (BB arany cuvé – tudom, aki igazzy pezsgő-fan, az most felhördül, hogy azt az édes löttyöt ne merészeljem pezsgőnek nevezni, de az az igazság, hogy egyikünk sincs oda igazán a pezsgőért, de ha mégis iszunk ünnepi alkalmakkor, akkor is kizárólag az ilyen édes – bár lehetőleg drága – fajtákat választjuk.)
Szóval volt poharunk, volt jégbehűtött pezsgőnk, aminek a kibontása ugye férfimunka. Úgyhogy mondtam Bogárnak, hogy amíg én kibontom a palackot, ő legyen szíves kicsomagolnia a védőrétegekként rácsavart papírgöngyölegből a másik poharat. Mindketten bontogattunk, de én fél szemmel közben őt lestem, amíg hámozta le a csomagolást– abba kehelybe rejtettem ugyanis a gyűrűt. Amikor már csak a pohár volt a kezében, értetlenül meredt arra a zörgő izére ott a mélyén – mint utólag kiderült, azt hitte, valami furcsa módon az ő gyűrűje esett le a kezéről bontogatás közben.
Nem vártam meg, amíg rájön, mi is az a gyűrű voltaképpen – elétérdeltem, és megkérdeztem, hogy „Leszel a feleségem?” Amire ő csak nevetett és nevetett, könnyes szemmel, és csak sokára nyögte ki, hogy „Naná!”. Ami legkevésbé sem tekinthető szabványos válasznak, úgyhogy pár perccel, csókkal és kedveskedéssel később, kicsit nyugodtabban, újra megkérdeztem tőle, hogy ugyan adjon már egy igenből vagy nemből álló félreérthetetlen, hivatalos választ, már csak a forma kedvéért is. De megnyugtatok mindenkit, a „Naná!” lefordítva azt jelenti, hogy „Igen!”. :)
(Persze, pont a letérdelős akció közepén járt körbe egy kétgyerekes család ezen az addig elhagyott erkélyen, de aztán amikor látták (vagy csak megsejtették), mi folyik, tapintatosan eltűntek.)
Szóval ezek után felhőtlenül boldogan lőttem ki az ég felé a pezsgő dugóját (parafa dugó volt, nem műanyag, szal nem szennyeztem a környezetet ott a szép erdőben), vagy fél órát beszélgettünk, iszogattunk ott fenn ülve, aztán a egymástól és a pezsgőtől mámorosan elkezdtünk lesétálni a hegyről, közben családtagokat és barátokat hívogatva az örömhírrel.
Utolsó kommentek